KIEJTÉS / PRONUNCIATION

Az interlingvát a latin ábécé szokásos 26 betűjével írjuk: a, b, c, d, e, f, g, h, i, j, k, l, m, n, o, p, q, r, s, t, u, v, w, x, y, z. Mellékjeles betűket csak idegen szavakban használunk.

A betűket két csoportra osztjuk; magán- és mássalhangzókat jelölőkre.

A magánhangzót jelölő betűk

Mielőtt a magánhangzót jelölő betűket megismernénk, tudnunk kell, hogy az interlingvában - mint a nyelvekben általában - a magánhangzó vagy hangsúlyos vagy hangsúlytalan. A magyarban csak a szó első magánhangzója lehet hangsúlyos, az interlingvában viszont a szó akárhányadik, de mindig csak legfeljebb egy magánhangzója. A hangsúly kérdését később részletesen tárgyaljuk; a továbbiak megértése végett most csak azt jegyezzük meg, hogy 1. a hangsúlyt általában nem jelöljük, 2. szótárakban, tankönyvekben olykor - szükség szerint - éles ékezettel jelöljük. (Pl. az interlingua szó harmadik magánhangzója hangsúlyos; ezt így jelöljük: interlíngua.) Ez az ékezet nem jelöl hosszúságot, mivel az interlingvában a magánhangzókat mindig röviden ejtjük.

A magánhangzót jelölő betűk és kiejtésük a következő:

a: röviden ejtett magyar "á" (palócosan ejtett "a"),

e: röviden ejtett magyar "é" (az egyes nyelvjárásainkban előforduló zárt "ë"),

i, o, u: mint a magyarban,

y: magyar "i".

Az i, y és u magánhangzót jelölő betűk bizonyos helyzetekben mássalhangzóként viselkednek:

A hangsúlytalan i és y két magánhangzó között, valamint szó elején, ha magánhangzó követi, magyar "j"-ként ejtendő (maio [májo], essayo [esszájo], yugoslave [jugoszláve]).

A hangsúlytalan u, q valamint ng és magánhangzó között mindig g és magánhangzó között gyakran, s és magánhangzó között olykor az angol "w"-nek megfelelő mássalhangzóként ejtendő (quinte [kwínte], lingua [língwa], guerra [gwérra], suisse [szwíssze]).

A hangsúlytalan u az au és a görög eredetű szavakban előforduló eu kettős hangzókban elveszti önálló jellegét (mint a magyar "autó" szóban), és mássalhangzónak tekintendő.

A mássalhangzót jelölő betűk

A b, d, f, h, k, l, m, n, p, q, r, v, x, z betűket úgy ejtjük, mint a magyarban.

j: úgy ejtjük, mint a magyar "zs"-t; de úgy is ejthetjük, mint a magyar "dzs"-t.

A szerző előnyben részesítené a második lehetőséget, de tudatában van annak, hogy az elsőnek több támogatója van (így a fordító is).

s: úgy ejtjük, mint a magyar "sz"-et.

w: úgy ejtjük, mint az angolban.

Ez az interlingva egyetlen olyan hangja, amely a magyarban nincs meg, és ezért kiejtése a magyar anyanyelvűeknek nehézséget okozhat. Magyar szövegösszefüggésekben általában v-vel helyettesítjük, az interlingua szót magyar szövegben ezért is ejtjük és írjuk "interlingvának", de ha interlingvául beszélünk, óvakodjunk ettől a kiejtéstől.

Három mássalhangzót jelölő betűnek - a környező betűktől függően - kétféle ejtése van.

c: 1. általában úgy ejtjük, mint a magyar "k"-t,

2. e, i és y előtt, mint a magyar "c"-t.
(circa [cirka], accento [akcénto])

g: 1. általában úgy ejtjük, mint a magyar "g"-t,

2. e és i előtt olykor, mint a magyar "zs"-t (vagy "dzs"-t, lásd a j betűnél mondottakat). Erre az ejtésmódra a szótárak mindig felhívják a figyelmet.

t: 1. általában úgy ejtjük, mint a magyar "t"-t,

2. hangsúlytalan i előtt, ha
- az i után magánhangzó van,
- a t előtt nincs s, t vagy x mint a magyar "c"-t (nation [nación], question [kwesztión], democratia [demokratía]).

Vannak betűcsoportok, amelyeknek ejtése eltér elemeinek összeolvasásától (mint ahogyan a magyarban "sz" ejtése nem "s + z" stb.). Ezek a következők:

ch: 1. általában úgy ejtjük, mint a "k"-t,

2. olykor úgy, mint a magyar "s"-et. Erre az ejtésmódra a szótárak mindig felhívják a figyelmet. (echo [éko], psychic [pszíkik], chocolate [sokoláte])

ph: úgy ejtjük, mint az "f"-et (physica [físzika]).

rh: úgy ejtjük, mint az "r"-et (rheuma [réuma]).

th: úgy ejtjük, mint a magyar "t"-t (thema = [téma]).

ci: olykor úgy ejtjük, mint a magyar "c"-t (nuciada [nucáda]).

gi: olykor úgy ejtjük, mint a "zs"-t (vagy "dzs"-t) (coragiose [korazsósze] vagy [koradzsósze]).

Az utóbbi két ejtésmódra a szótárak mindig felhívják a figyelmet.

A fentieket túlmenően van néhány szó, amelyeknek kiejtése szabálytalan. Erre a szótárak mindig felhívják a figyelmet.

Ezekre a viszonylag bonyolult kiejtési szabályokra azért van szükség, mert az interlingva helyesírása erősen történeti. Ez tükrözi azt a tényt, hogy a forrásnyelveké is kisebb vagy nagyobb mértékben az: megőrzi azt az írásképet, amely a császárkori latinitás idején megszilárdult. Az interlingva helyesírás történeti volta a kezdőnek bizonyos nehézséget okozhat, de ezt messzemenően ellensúlyozza az, hogy a történeti helyesírás elsajátításával bekapcsolódik az európai kultúra közel három évezredes történelmi folyamatosságába.

Különben a valóságban a kiejtés sokkal egyszerűbb, mint azt a felsorolt szabályokból gondolni lehetne; ugyanis az interlingva szavak helyes kiejtését a magyarban előforduló nemzetközi szavakból (ahogyan azt már példáink is mutatták) többé-kevésbé ismerjük. - Két dologra kell ügyelnünk, amelyek olykor idegenek a magyar fülnek: a j "zs" és az s "sz" ejtésére.

A fonetikus átírás

Láttuk, hogy - az interlingva helyesírás történeti volta miatt - olykor szükségünk van a szavak fonetikus átírására. Ezt - az interlingva szótárszerkesztésben kialakult gyakorlat szerint - a következőképpen végezzük el:

Az i és y betűk közül a magánhangzóként ejtendőt (i)-vel, a mássalhangzóként ejtendőt (y)-nal jelöljük.
A mássalhangzóként ejtendő u-t (w)-vel jelöljük.
A fonetikus átírásban a c, q és x betűket nem használjuk; a c-t (k)-val vagy (ts)-szel, a q-t (k)-val, az x-et (ks)-szel helyettesítjük.
Az egyes hangokat az interlingvában általában használt betűkkel jelöljük. (Tehát pl. a "g"-nek ejtett g-t (g)-vel, a "zs"-nek vagy "dzs"-nek ejtettet (j)-vel.)
A magyar "c" hangot a (ts), a magyar "s" hangot az (sh), a csupán (egy-két szóban előforduló) magyar "cs" hangot a (tch) betűcsoporttal jelöljük.

Az egyszerűsített helyesírás

Az interlingva helyesírása két vonatkozásban egyszerűsíthető; a nyelv néhány művelője vagy az egyiket, vagy a másikat, vagy mindkettőt használja.

A magánhangzó y-t i-vel helyettesítjük (a mássalhangzót változatlanul hagyjuk);
a (k)-nak ejtendő ch-t c-vel helyettesítjük, hacsak nem követi e vagy i (y);
a ph-t f-fel, az rh-t r-rel, a th-t pedig t-vel helyettesítjük.
Ez voltaképpen azt jelenti, hogy a görög eredetű szavakat latinosan írjuk.
A (j)-nek ejtendő g betűt és a gi betűcsoportot j-vel helyettesítjük.

A hangsúly

Noha a szavak hangsúlya egyedi, mégis van három szabály, amely 99%-uk hangsúlyát megadja. A maradék 1% hangsúlyát a szótárak mindig feltüntetik.

Az, hogy a hangsúlyt nem jelöljük, a latin helyesírás tökéletlen voltára vezethető vissza. A latinban ugyanis a hangsúly a magánhangzók hosszúságától függött, ezt viszont az írásban nem jelölték. Az újlatin nyelvek némelyikében kialakultak a hangsúly jelölésének különböző rendszerei (az interlingva szótárakban használt a spanyolhoz áll legközelebb), de ezek egyike sem vált nyelvközivé, ezért általánosságban nem vezethető be, már csak azért sem, mert az író-, nyomda-, távíró- stb. gépek nincsenek rá berendezkedve.

szabály: A hangsúly általában a szó utolsó mássalhangzóját megelőző magánhangzóra esik, feltéve hogy ez a mássalhangzó nem s vagy m. (Pl. actión, téxto, sátis, álbum) - Ne felejtsük el, hogy az au és a görög eredetű eu kettős hangzók u-ja mássalhangzóként viselkedik. Ezért: áudi, cáusa, rhéuma; de neútre. - Ha a szóban nincs mássalhangzó, vagy a mássalhangzó előtt nincs magánhangzó, az első magánhangzó hangsúlyos. (Pl. ío, díe.)
szabály: olyan főnevek és melléknevek esetében, amelyekben kettőnél több magánhangzó van, és magánhangzót követő -le, -ne vagy -re hangcsoporttal végződnek, a hátulról számított harmadik magánhangzó hangsúlyos. (Pl. frágile, órdine, témpore; de: novélle, modérne, allégre, nóne.)
szabály: Az -ic, -ide, -ime, -ule végződésű melléknevek és az -ica, -ico; -ida, -ido; -ima, imo; -ula, -ulo végződésű főnevek esetében - feltéve, hogy a szóban még legalább egy magánhangzó van - e végződések magánhangzói hangsúlytalanok; a hangsúly az adott végződést megelőző magánhangzóra esik. (Pl. práctic, frígide, óptime, vétule, téchnica, régula; de: ríc, príme.)

Az egytagú szavak némelyike (pl. a névelők) általában hangsúlytalan, és a mellette álló szóhoz tapad. Ezeket enkliktikusoknak nevezzük.